Amikor kicsi voltam es meg utana is az egyik legkedvesebb versem ez volt:

Nadanyi Zoltan: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

Az egyik gyerek cd-n rajta van ez a vers, es most nagyon sok ev utan ujra hallottam. Rogton el is erzekenyultem, eszembe jutottak a sorok es mondtam en is a verset. Es olyan erdekes erzes fogott el... Meg regen, amikor ezt  a verset tanultam, es mondtam, es szerettem akkor meg en voltam kicsi, kicsi gyerek, a gyerek szemszogebol szerettem a verset. Most mar en is anya vagyok, es most ebbol a szemszogbol szeretem ezt a  verset, es meg jobban elerzekenyulok, hiszen most mar nekem is van ket csodalatosan aranyos manom akiknek en vagyok az "Anyu", egy eletre.